Hihetetlen, de amint felpróbálta, rögtön tudott görkorizni. Persze volt egy két esés is, amin jókat kacagtunk mindannyian, de ennek ellenére élvezte, és nagyon jó mulatság volt.
Persze készültek felvételek is:
Lili egy igazi kis hóhányó. Azt gondolná az ember, hogy egy törékeny kis nebáncsvirág kislány, de ha kissé jobban megismeri rá fog jönni, hogy ez korántsem fedi a valóságot. Lilit pár hónapja kölcsönadtuk a mamámnak, hogy vigyázzanak egymásra egy pár órát. Mikor érte mentünk a mamám boldogan mesélte a kislányom legújabb becenevét: „szélvész hercegnő”.
Na, gondoltam magamban, a kis hurrikánom rendesen lefáraszthatta a nagymamámat, ha ő így nevezte el őt. De meg kell mondjam, hogy nem lepődtem meg rajta.
Persze az sem elhanyagolható, hogy a nagymamám imádja a gyerekeket, és a gyerekek is imádják őt. Képes ugyanis a gyerekekkel órákon át gyerekként játszani. Erre nem sokan képesek. Aki már kipróbálta az tudhatja, hogy ez bizony nagyon fárasztó tud lenni. Itt is meg kell, hogy köszönjem a mamámnak, hogy ilyen nagyszerű „szuper-nagyija” a lányomnak is!
KÖSZÖNÖM!
De ez a kislány nem csak a mamámat tudja ám boldogítani az elevenségével, hanem a kedves szüleit is. Történt ugyanis egy szépnek induló napon, hogy lázasan készülődtünk a másnapi születésnapi bulimra. Konkrétan sütöttem a tortát, hogy legyen miről elfújjuk a gyertyákat a lányommal. Ez volt ugyanis a kedvenc mulatsága az előző hónap vége óta, amikor a saját gyertyáit fújkálhatta el. Tehát én lázasan sütöttem, Lili olykor-olykor besegített, és apa a háttérben serénykedett. Amikor Lili éppen nem nekem segédkezett, akkor az apukája foglalta le valami fontos feladattal. Aztán szépen beesteledett, elkészült a piskóta, meg a krém is, már csak tortává kellett volna összedolgozni. Apa a gépe előtt ült, anya a krémet öntötte a tortalapra, és próbálta valahogy nem a földre ejteni az egészet, amikor egy irdatlan dörrenés hallatszott a háta mögül.
„JÉZUS!” - kiáltottam hátrapillantva, letettem a tortadolgokat a konyhapultra, majd odarohantam. Próbáltam felfogni, hogy mit is látok. „JÉZUS” - ismételgettem, és már hajoltam is le, hogy a kislányomat kiszabadítsam a ráborult szekrény alól. Szerencsére csak a kis keze szorult alá! Még mindig nem fogtam fel hogy mi történt. Csak felvettem a visító gyerekemet, és szorítottam magamhoz, hogy érezze, anya itt van, mindjárt kitalálja, hogy hogyan segíthet. Lili csak sírt és sírt. Keservesen. Sosem szokott így sírni, tudtam, éreztem, hogy komoly baja van. Azonnal pukli nőt a fejére. Darabonként vettem észre a bibijeit. A pukli észlelése után azonnal jeget szorítottam rá, addig, míg el nem lökte azt. Éreztem, hogy nem kéri tovább, tehát elhagytuk valahol a jeget. Óvatosan vizsgáltam meg a kislány többi alkatrészét. Felfedeztem a kis ujjacskáin a bibit. Az egyik erősen vérzett, a másik körme immár fekete is lett. Vittem kimosni a sebet, hogy lássam mennyire súlyos, és hogy elláthassam. Előtte a kislány ugyanis csoki krémet nyalogatott a tálakból. Tiszta csoki volt mindene. Kértem, hogy szorítsa meg az ujjamat, megszorította gyengéden. Azt gondoltam, hogy nem tört el. Mivel azonban elég súlyosnak ítéltük meg a sérüléseit, azonnal hívtuk a mentőket. A fejsérülés miatt már eleve megmutattam volna egy szakembernek, de az ujjacskák állapota is megkívánta ezt.
Meg kell jegyezzem, hogy este 10 óra volt. Nálunk nem meglepő, hogy Lili 9-10 között megy aludni. Bár törekszünk a 9 órai lefekvésre, de alkalmanként ez is előfordul. Most a torta krémek nyalogatása miatt maradhatott fent eddig. Már csak kicsi idő kellett volna, hogy lefektethessem végre… De ezt csak úgy írom, nem mentegetőzés miatt!
A mentő hamar jött, gyorsan összepakoltam egy két dolgot, és lecseréltem a maszatos sütős ruhámat egy tisztára. Lilit is rendbetettem a lehetőségekhez képest 5 perc alatt mindezt. Betettem egy táskába a papírjainkat, kakaót a kislánynak csőrös pohárba, kezeslábasba öltöztettem, és játékot is tudtam még neki becsempészni, meg egy cumit!!!
Csak cipő nem volt rajta. Megérkezett a mentő, rohantunk le elé, apát is elvitték, mert nincs autónk. A Madarász kórházban kötöttünk ki. Szerencse, hogy mentőt hívtunk, mert a nagy változások óta nehéz kitalálni, hogy éppen mikor melyik kórház az ügyeletes az adott szakterületen. A mentősök mindig tudják, hova kell menni. Ahhoz képest, hogy milyen hamar végeztünk, csak hajnali 1 órára értünk haza. Rengeteg macerával jár egy hasonló baleset kivizsgálása. Először egy általános gyerek vizsgálat. Mindene megvan, hol vannak a zúzódások, mit kell a továbbiakban alaposabban kivizsgálni. Fel veszik a jegyzőkönyvet, és többször megjegyzik, hogy „Miért nem aludt a gyerek?”, vagy hogy „Hogy esett a szekrény az ágyban lévő kislányra?”. Persze, egy anya, aki a síró gyermekét próbálja vigasztalni, és küzd a lelkiismeret furdalással, meg a könnyeivel, meg a megszakadó szívével… az pont erre vágyik. A szemrehányó, beszólós egészségügyi dolgozók kioktató megnyilvánulására. Nem is tudhatták, hogy miért volt kint a gyerek, máris okoskodnak. Rosszul esett. Ha nem kellett volna a kislányom érdekében erősnek és magabiztosnak mutatkoznom, biztosan magamba zuhantam volna. De kellett. Lilinek azt kellett látnia, hogy nincs miért félnie, anya ott van és vigyáz rá, minden milyen jó, éppen csak a bibikéi fájnak.
Csak hogy tudjátok, az ilyen baleseteknél nem az a legnagyobb baj, hogy bibis lesz a gyerek, hanem maga a trauma, amit átél. Ezért kellett neki segítenem ennek a feldolgozásában. És az-az igazság, hogy ez a baleset utáni otthon töltött percekben nem sikerült nekem, mert a sok hasznos tevékenységem közben a gyerekemet szorongatva, vigasztalva kiborultan zokogtam. Ebben az esetben apa volt az, aki helyt tudott állni, és hívta a mentőket miután megbeszéltük, hogy ezt fogjuk tenni.
Az általános vizsgálat után a röntgenben készítettek pár képet az albumba rólunk. Azaz Liliről. Fejecske, kezecske, váll, és ujjak. Eredmény: két ujjperec repedés.
Miután megvizsgálta a kezelőorvos a képeket, átküldtek minket a kötözőbe, ahol Lili félve, és sírva nézte, hogy mi történik még a kis keze körül. A kötöző mester elég mufurc volt. Nem igazán lelkesedett érte, hogy késő éjjel ilyen pici ujjperceket kell sínre fektessen. Ezt természetesen nem is felejtette el többször is megemlíteni. Pedig biztos vagyok benne, hogy a krokodilkönnyek ellenére Lili nagyon derekasan helyt állt a procedúra alatt is. Ilyen szépen kisgyerek még nem tartotta a harci-sérült kezecskéit gipszelésre, mint ő.
De végül Lili megkapta az első gipszét, és végre indulhattunk haza a kórházból.
Az első pár éjszakánk a vártaknak megfelelően nehezen teltek el. Az amúgy remek alvókával megáldott kislányom az éjszaka közepén többször is fel-felriadt zokogva. Ekkor felváltva rohantunk be hozzá, hogy vigasztaljuk őt. Ki is kellett venni az ágyából, néha az együtt alvás hozta a megoldást, máskor a saját ágya által nyújtott biztonságérzet… Egy két hét alatt a régi alvási szokásait visszavéve, helyreállt az alvása. Csak alkalmanként sikerült arra ébredjen az éjszaka közepén, hogy fejbe vágja magát az óriási gipszével. Valóban nem egy kellemes élmény, valljuk be.
A nappalok is érdekesen teltek. Az első napon a gipszes keze, mintha nem is lenne, úgy telt a napja. Egyszerűen nem használta. Lili sírása a kórházban akkor szűnt meg, amikor először kötötték be az ujjacskáit, és nem látta a bibijét. Félt a bibijétől, meg az általuk ébresztett rossz emlékektől. Amikor a gipsze is felkerült, még inkább rendben érezte a dolgot. Már jól elbújt a bibije, senki nem fér hozzá, nem is lehet látni, és a doktor bácsi szerint nem is fáj már neki. Tehát érthető, hogy az első napon Lili kizárta az életéből a gipszes kezecskéjét. Mindent tudott csinálni fél kézzel is… Ha meg valami nem sikerült, akkor anya vagy apa biztosan segített neki megoldani a problémát. Másnap Lili rájött, hogy a gipszes kezének csak a vége nem az igazi, a karjával bármit a hasához tud szorítani, és így kissé kitágult a lehetőségek tárháza, amivel elfoglalhatta magát nappal. Nem telt el egy hét, s már azt is tudta Lili, hogy a gipsz az remek lehetőséget teremt arra, hogy ő rátámaszkodjon, vagy bármi egyéb bolondságot csináljon vele. Tehát a részévé vált. Alkalmazkodott az új helyzethez, és kihasználta a kínálkozó újabb lehetőségeket is. A gond csak az volt, hogy ezt a gipszet nem egy eleven 2 éves kislány kezére tervezték, aki elég aktívan részt vesz az életben, hanem egy szende kislányra, aki megszeppenve, csücsülgetve szenvedi végig a rá kimért egy hónapos gyógyulási időt. Mondanom sem kell ezek után, hogy mi lett a gipszünk sorsa… Az első kötözés utáni másnapon visszamentünk törött gipsszel cserére. A nem kisméretű káromkodások, és az egyéb ránk zúdított kioktatások közepette dupla vastagságúra és nehézségűre átalakított gipsz felkerült Lilire. A már a baleset napján megismert gipszmesterünk meg közölte velünk, hogy vagy rávesszük a 2 évesünket arra, hogy vigyázzon a gipszére (üljön a popiján egy hónapig) vagy örökre nyomorék lesz. Ezt persze később megbeszéltük a kezelő orvosunkkal is, aki megnyugtatott, hogy semmi hasonló veszély nem fenyeget minket, és a kislány érzi, hogy mit tehet meg a kezével, és mi az ami árt neki (mert az fájna is). Így ezt a kérdést is helyre tettük a fejünkben. Természetesen próbáltuk Lilit rávenni, hogy ne ugráljon fejest a játszóházban, és ne támaszkodjon a gipszes kezére, de Lili nem volt valami együttműködő.
De ezt is túléltük.
A következő emlékezetes pont az volt, mikor elérkezett a gipsz levételének ideje. S ez a nemes feladat az anyukára várt. Félelemmel, de határozott magabiztossággal álltam a feladat elé. Lili felcsücsült a fürdetéshez való levetkőzéshez használt szivacsra, felhívtam a figyelmét, hogy végre mehetünk pancsizni, amit a kacsa lányom kitörő lelkesedéssel várt. (Egy havi zuhanyzás kényszer után egy pancsi függő lánynál ez teljesen természetes, nem?) Ezt a jelenséget kihasználva megemlítettem neki mellékesen azt is, hogy ehhez azonban a gipszet is le kell vennünk. Lili az olló láttán frászt kapott, és lebiggyesztett csőrrel leste, hogy anya hogy közeledik a gipsz levételével a bibik felé. Ahogy kerültek le a géz rétegek, Lili úgy esett egyre inkább kétségbe. Az alsó réteg volt a legnehezebb, és még egy vastag ragasztó szalaggal le is volt ragasztva a gipsz a kezéhez. Ezt levágni nem semmi munka volt, úgy, hogy a kislányt vigasztald, ne fájjon neki a ragasztó leszedése, és ne szúrja meg az olló amit be kell szúrni a gipsz és a ragtapasz által engedett kis résbe… De túl estünk rajta, és a bibiken ott maradt a kötözéshez használt ragtapasz. Kb. 1 hónapos állapotában. Azt meg kell említenem, hogy ahogy haladtunk a gipsz végleges eltávolítása felé, a kislány úgy kérlelte sírós hangon, hogy ne vegyem le, mert neki az még kell.
Végre lent volt a gipsz, kislány lendül a kádba, anya ugrik utána, és megkezdődhet a várva várt pancsi-móka. A bibik vízbemártása nem okozott gondot. Kissé furcsának tartotta Lili az érzést, de a meleg víz és a sok játék kárpótolta őt ezért. Terveim szerint figyelem eltereléssel leáztatjuk a ragtapaszokat az ujjakról, és a karról, aztán titokban meglesem, hogy mi történt a bibikkel. Ez a tervem remekül sikerült. Persze volt is rá időm rendesen, mert több mint egy órát lubickoltunk a vízben. Miután a tapaszok eltűntek - kis rásegítéssel, ami után mindig ezt mondtam a lányomnak: „hoppá, bocsi :D”, és fülig érő szájjal tereltem vissza a figyelmét a játékra, hogy újra akcióba léphessek… - végre megnézhettem az ujjacskákat. Egy fekete körmöcske, és egy kicsi bibi volt látható. A fekete köröm csak a körömágyban volt még Lilihez nőve, a többi részén levált. Szerencsés vagyok, hogy apa fürdött Lilivel, amikor véglegesen leesett, mert nagyon morbid látványt nyújthatott az elmesélése szerint.
Azóta Lili körme szépen vissza nőt, a bibi gyorsan begyógyult. De azt még megemlítem, hogy a gipsz levétele után Lilit tudatosan kellett visszaszoktatni arra, hogy a visszakapott ujjacskáit használja, mert eleinte nem volt erre hajlandó. Ez kb. egy-két hetes szoktatás volt.
Az emlékek azóta is megvannak Liliben, amiről alkalmanként jelet is ad. Elmeséli a szekrényes, bibis történetét a maga módján, vagy felriad az álmából.
Idén is jött a Télapó! Meglepő, de igaz. Én az esti ajándékhozás híve vagyok. Mármint a „vegyük észre az esti órákban”-ra gondolok. Az a helyzet, hogy a kislányom bölcsis. Reggel felkelünk, ezerrel pörgünk, és rohanunk a bölcsibe. Ha Miklós napja hétköznapra esik (és az esetek többségében ez történik), akkor igencsak megnehezítené a reggeli indulást, ha a Télapó bácsi reggel lepné meg a családot az ajándékaival. Nem beszélve arról, hogy ilyenkor apa már rég dolgozik. Nem maradhat ki a nagy muriból! Tehát ez kilőve. Kértem is a Télapót, hogy ne reggel jöjjön, ha lehet… Délután, a munkából, bölcsiből hazatérve rengeteg teendőnk van még. Mindenki siet a dolgára. De ha kész van a család, és már-már felkészült a nagy pihenésre, akkor igazán észreveheti valamelyik felnőtt (anya, vagy apa), hogy HoHoHó! Meglepett minket a Mikulás bácsi. És felhívhatjuk rá Lili figyelmét, aki örömujjongásban tőr ki, és azonnal nekiugrunk a kis csizma-zsákocskáinknak.
Nekünk ugyanis csizma-zsákocskáink vannak. Felakasztgatjuk az előszoba fogasra, és időnként lecsekkoljuk, hogy van-e már benne ajándék. Lilié télapós, apáé rénszarvasos, és anyáé a hóemberes, aminek szép répa orra van. Ha találok róluk képet fel is fogom tenni.
Ezeknek a zsákoknak természetesen történetük is van: miután Lili megszületett, és éppen pelenka-vásárlási körúton vettem részt, megláttam az egyik boltban ezeket a zsákokat. 3 féle volt, és mivel mi már hárman voltunk meg is vettem őket. Szerencsére, mert azóta sem láttam ilyen igényesen elkészített zsákokat. Hazahoztam, és apával kitaláltuk, hogy nekünk majd ebbe hozza a Télapó az ajándékokat. Ezt természetesen a Mikulás bácsival is megbeszéltük, s neki sem volt kifogása ellene. Aztán anya, a pihent agyával… … beledugta a legszebb ajándékát a világon a zsákba, és büszkén mutatta apának. Hogy mit tettem a zsákba? Nos, az én iciri-piciri kislányomat, aki elég kényelmesen el is fért benne. Ha jól emlékszem le is fényképeztük benne. Ha megtalálom a képet, ezt is felteszem. (Ha nem tettem fel a képet, akkor nem találtam meg…)
Szóval, hozzánk 6-án az esti órákban ért el a Télapó. Mivel nem is vártuk korábbra, úgy döntöttem, hogy a csemetémmel vásárolni megyünk. Még meg kellett vegyek néhány ajándékot karácsonyra, mivel ezek a kedvenceim voltak, így ezeket hagytam a végére. Kisgyerek ajándékok. Lilié is. Mit tesz Isten, ahogy megérkezünk az egyik nagy bevásárló központba, megpillantunk egy gyanúsan pirosba öltözött, idősebb férfit egy színpad-szerű dobogón trónolni, és mint ahogy azt vártuk, ki is derült róla, hogy ő nem más, mint az igazi és utánozhatatlan Mikulás bácsi. Mondta nekünk, hogy hohohó, meg mosolygott is, tehát megkérdeztem Lilit, van-e kedve közelebb menni a Télapóhoz. Volt is kedve, amíg ki nem vettem a kocsijából. De akkor kicsit inába szállt a hatalmas bátorsága, és némiképpen meggondolta magát. Inkább csak anyának dőlve szemlélgeti a bácsit. Persze elmesélte közben, hogy hol a Télapó keze, meg a cipője, meg a sapkája, és mosolygott, meg integetett is neki, de nem nagyon akaródzott az a közelebb menés. A Mikulás bácsi persze azonnal felismerte, hogy Lili az, a jó kislány, aki mindig jó… És egy kedves ajándékkal lepte meg. Nyújtotta a nyalókát Lili felé, aki anya bíztatására érte is ment. Elvette, megnézte, mosolygott is, majd visszasietett az anyabiztonságba. Még párszor integetett a Télapónak, meg puszit is dobott neki, majd egy-két viszlát után elbúcsúztunk tőle, és folytattuk az utunkat.
A sors fintora, hogy az előzetes internetes kutakodásunk ellenére sem kaptunk meg a kinézett boltban semmit a feljegyzett játékok közül (pedig hatalmas játékboltról van szó), így egy másik nagy bevásárló központot is célpontba vettünk. Szerintem nem hiszitek el, de ismét összefutottunk az utánozhatatlan, és egyetlen Miki bácsival. Bár ő előttünk ért oda, de ez csak annak lehet köszönhető, hogy a szupergyors varázsszánján repült át a másik központba, mi meg a lassú és valljuk be, unalmas metrón utazva érkeztünk meg. Lili az immár a szánján csücsülő Mikulást, már kedves ismerősként anya öléből üdvözölhette, és ezért egy pár finom szaloncukrot is kapott cserébe a krampusz nénitől. Valahonnan ugyanis ő is előkerült.
A hosszas kirándulás után, lassan hazavettük az irányt mi is. És mire hazaértünk, már telis teli zsákok vártak minket a fogasokon lógva.
Komolyan mondom, néha én is meglepődöm, hogy milyen fürge ez a Télapó!
Lili új babakocsit kapott szeptemberben. Az új kocsi kiválasztásánál sokat számított az is, hogy ebben Lili velem szemben, elég magasan csücsülhet. Ez a mód magában foglalja a lehetőséget, hogy egész úton csacsoghassak a kislányommal. Mivel Lilinek minden babakocsija szigorúan előrefelé nézett, Lili úgy lett 2 éves, hogy egyszer sem utazott velem szemben. Teljesen új volt neki a szituáció, és meglehetősen zavarta is az első héten. Még az új babakocsiját sem szokta meg igazán, nem hogy azt, hogy anya őt nézi. Elvettem a magányát. Ennek egyik vonzata volt, hogy Lili nem tudott elaludni az új babakocsiban, pedig ez végre dönthető üléssel bír.
Aztán eltelt egy hét, és elég sokat utaztunk az új kocsival. Nagyon sokat beszélgettem a kislányommal útközben. Lili egyre inkább élvezte a helyzetet. Aztán vége lett a betegállománynak, és újra bölcsödébe kellett menni. Beültünk reggel a kocsiba, és egész úton beszélgettünk: „Nézd kicsim, ott az autó, ott a ház, kerítés, kutyus, fa, stb…” És Lili nézte, ismételgette, és elkezdett beszélni. Észrevettük, hogy egyre többször használja a jól begyakorolt mondatokat. Én erre az időre teszem Lili beszélőkéjének beindulását. (2007. októberének közepe-vége.)
Már ott tartunk, hogy Lili egyre inkább kifejezi magát. Folyamatosan csacsog, s bár sokszor nem értjük meg elsőre, hogy mit is mond, de ő tudatosan mindig ugyan azzal a szóval, mondattal fejezi ki magát, ha egy bizonyos dolgot el szeretne mondani. Mostanában rákapott a mandarin varázsára. Ha esetleg valaki nem tudná, a mandarin (lányom szótárában mint monini szerepel) igazán sokoldalú mulatság forrása. Először is meg lehet pucolni, bele lehet döfni egy ujjacskát, és így egy nagy fejjel ellátott bábut kapunk, cikkekre lehet szedegetni, anya vagy apa szájába is be lehet csempészni, valaki mindig játszik velünk ilyen játékot… És meg is lehet csócsálni. Sőt, a héját (cikkek hártyája) ki is lehet köpni! Szóval, ha a lányom meglátja a mandarint valahol, és meg is kívánja, akkor addig mondja, hogy „puculu monini”, míg rá nem vesz minket a mandarinozásra.
Vagy a telefonálás! Na az sem piskóta! Azzal szórakoztatjuk a nagymamákat, hogy miután apa és anya befejezte a beszélgetést velük, Lili is elmeséli a dolgokat. És tényleg. Közli, hogy szia mama, utána mondja ezerszer, hogy szeretlek, és puszillak, és dob is puszikat. Utána körbenéz, és mondja ami eszébe jut. Például a minap a kádban telefonáltunk a mamának, Lili látta a poharát szörpivel, és közölte a mamával, hogy „Lilié pöpije poárja”. Ha valaki nem értené, elárulom mit jelent: Lili poharában van a szörpije. De ezen kívül még számos fontos dolgot is el tud mesélni. Na persze, a telefonba feltett kérdésekre nem igazán válaszol, csak úgy el van vele. Meghallja, értékeli, de nem válaszol, maximum nekünk (körülötte állóknak) közli, hogy ott a mama. Persze mosolygás, és bólogatás is jár a telefonos beszélgetéshez, ilyenkor anya tolmácsolja a választ. Biztos felmerül bennetek, hogy mire is válaszol a gyerek, ha nem válaszol a telefonos kérdésekre… Nos, a telefon ki van hangosítva, és anya ismétli a kérdést Lilinek, aki így már válaszol is a telefonba. Látnotok kéne egy ilyet!
Van ám még valami. Lili egy hónapja (körülbelül) ezt mondogatta a bölcsibe vezető úton: „jejeke, jejeke… blablabla” a blablabla részt motyogta, és nem értettem. Ezt napról napra elmondta. Felfigyeltem a hangsúlyára, és felfedeztem benne a ’gyerekek, gyerekek, szeretik a perecet’ mondókát. El is kezdtem mondogatni neki én is. Eleinte nem tetszett neki, majd egyre inkább örült, ha én is mondókáztam vele. Azóta már itt tartunk: „jejeke, jejeke, pejece, sósa”. Persze ezt velem együtt mondja párhuzamosan. Meg lehet zabálni. És mindezt fülig érő szájjal…
Csendesen pihenek a kanapén. Fáradt vagyok. Az egész napos munka megtette a hatását. Kislányommal most értünk haza, éppen csak leszusszantunk. Lili mellém mászik, kérdezget: „Ez mi?” – kérdi, és egy halom hajgumira mutat a kanapén.
„Hajgumi, kicsim.”
Lili nem kérdez többet. Egyszer csak eltűnik a hátam mögött. Nincs erőm kitalálni, mivel tölti az idejét. Hirtelen furcsa érzés lep meg a fejemen. Lili igazgatja a hajamat. De édes! – gondolom, majd továbbra is a tv-re meresztgetem a szemeimet. Az érzés újra és újra feltűnt a hajamon. Kezdett gyanús lenni a dolog. Csak nem lófarkakat készít a lányom a fejemre?!
És de! Még kaptam pár copfocskát a hajamba, és már vitt is a kislányom a tükörhöz, hogy megnézzük a művét. Nagyon mutatós lett!
Teszek is fel képet, hogy Ti is láthassátok Lili első sajátkészítésű frizuráját:
A nagy mű megörökítése után persze én is megleptem a lánykámat egy hasonló frizurával. Miután minden pozícióban lefotózhattam, természetesen megvált a díszes gumiktól…
Ma Lili napot tartottunk, mert ez is a szülinapi ajándék egyik szerves része volt. A cél, hogy Lili nagyon jól érezze magát, s mellesleg mi szülők sem unatkozzunk.
Sok-sok érdekes állattal találkoztunk, de mivel a zömének nem tudtam megjegyezni a nevét sem, így beszéljenek helyettem a képek:
Lili 2 éves lett!
Istenem, ez a kis lány, az én kislányom MA 2 éves!
Lilit ma kedves szülinapos köszöntő énekkel ébresztgettem. Ő meg fülig érő szájjal fogadott a szobájában. Oda adtam neki a kakaóját, és boldogan köszöntgettem a kislányomat. Aztán kimentünk a fürdőszobába, és feladtam rá a szép kis ruhácskáját. Mikor már nagyon csinos volt, kisétáltunk az előszobába, és meglátta az elsőszámú ajándékát. A babakocsira felkötöttünk 21 felfújt színes lufit! Annyira megörült neki, hogy ugrálni kezdett az ölemben, s azonnal el is kért egyet.
Persze a lufik csokorba voltak kötve, így inkább fújtam Neki egy 22. lufit is. Aztán a nátha miatti orrszívás után a már előző este felavatott ajándékokkal is játszhatott egy kicsit indulás előtt.
Igen, jól olvastad. Már előző este felköszöntöttük Lilit. Tudván, hogy a születésnapján bölcsibe fog menni, és ott is ünnepelnek majd, mi szerettük volna előbb köszönteni Őt.
És emlékszel még, mi mindent szerettem volna Lilinek szülinapjára adni? Nos, egy egész csomó ajándékot meg is kapott belőle.
A fűzögetős almát akkor adtuk oda, amikor anyukáméknál köszöntöttük fel a lányt, azóta már sikerült leverni az aljáról a festéket. Ekkor kapott egy szép dömpert is a húgomtól, meg a férjétől, Robitól, és anyukámtól meg apukámtól. Nagyon tetszett Lilinek az ajándéka, de sajnos az nem bírta a strapát, amivel egy 
8,41 kg-os lány játszott vele. 
Szerencsére Zsófi (a húgom) kicserélte a dömpert egy strapabíróbb változatra. Azóta már Lili utazott is benne, sőt! Megvolt az első balesetük is. Lili beleesett a dömperbe, és szerzett egy szép kis bibit az orrára :)
Ezzel a bibivel ünnepli ma a születésnapját.
Tegnap este adtuk oda a kis favonatot, és a horgászós formajátékot. Mind a kettőnek nagy sikere volt. Lili hosszasan belefeledkezve játszott a két új játékával. Ma reggel a lufi csodálat után Lili ezekkel, a játékokkal kezdett játszani. Nagyon ügyesen horgássza ki a halakat, és tényleg csak néha csal a kezével. De az megengedett, nem? ;)
Lili nem kap most fülbevalót, mert ezt az ötletemet karácsonyra tartogatom inkább, viszont ha szép idő lesz, holnap kilátogatunk az állatkertbe, és nagyon jól érezzük majd magunkat.
Lili most a bölcsiben szundikál. Reggel nagy izgalmak során jutottunk el a bölcsödébe. Apa hazajött segíteni a cipekedésben. Lili becsücsült az új babakocsijába, kezébe kapott egy külön álló lufit. A babakocsiba be voltak készítve a napi csomagon kívül még a buli kellékei is: kis színes csákók, színes ördögnyelvek (az a sípos, kitekerős, izé), nagy csomag ropi, és egy csomag sós parti keksz a válogatósabbaknak. Egy almalé, és egy narancslé is, és egy csomag lufi is, ami a gondozónők tüdejét hivatott edzésben tartani. Apa csomagja volt a torta, és a 21 darabból álló lufi csokor. Mikor elindultunk, örömmel konstatáltuk, hogy nem esik az eső. Sajnos ennek hangot adva az égiek elsírták magukat, így mondhatni ezt elkiabáltuk. Lili kézbe lufija kétszer elszállt útközben, így kapott rá egy nehezen összehozott hurkot, hogy könnyebben tarthassa, de a végső „lufi biztos” szállítást akkor sikerült elérjük, amikor az eső hatására a gyereket és a lufit bezártuk az esővédő alá. Már egészen közel jártunk a célunkhoz, amikor apa megjegyezte, hogy a tortaszállító dobozunk elázott, jó lenne sietni. És siettünk. Megérkeztünk, leadtuk a tortát, és a bulifelszerelést, fényképezőgépet, lufikat, majd érzékeny búcsút vettünk a lánytól: „Érezd jól magad csillagom!”
S csak reménykedni tudok benne, hogy tényleg jól fog sikerülni ez az izgalmakkal teli Lili nap a bölcsödében.
Nos, a bölcsibe csak a cukrászdai tortákat engedik bevinni, így rendeltünk egyet Lilinek. Olyat választottam, ami nem csak hogy illik hozzá, de könnyen szállítható is. Ez egy piros, fehér pöttyös labda, felirattal, piros gyertyákkal. Nem habbal, vagy krémmel van bevonva, hanem marcipánnal, így kevésbé sérülékeny. És szép is.
Lilinek ez a második tortája, de nincs kizárva, hogy a hétvégére még sütök egyet neki, amit csak mi hárman fogyasztunk majd el. Az első tortát anyuéknál fogyasztottuk el, és természetesen Lili fújta el egyedül mind a két gyertyát, hiszen Ő nagyon tud már fújni.
Ma délután korábban megyek majd Liliért, mint szoktam. Nem szeretném Őt megzavarni az ünneplésben, így nem mehetek túl korán, de szeretném ma elvinni a kis barátnőjéhez, Katához. Tudom, hogy mind a két lány nagyon örül majd neki. Szeretik egymást. Igazi barátnők.
Észrevetted, hogy nem egészen olyan lett a mai nap, mint ahogy azt nemrég megálmodtam? Igen, hiába tervezel el sok mindent, végül az élet maga is beleszól a tervbe, és alakít rajta egy kicsit. Én mindezek ellenére azt gondolom, hogy Lili egy szép születésnappal lett gazdagabb, és még nincs is vége! 
Mesélek egy kicsit erről a kapcsolatról is. Az igazság az, hogy Lili ma lett 2 éves. Igazából mostantól várható, hogy megérik benne a pelenka elhagyásának vágya. De mivel most ősz van, s ha kinézünk az ablakon, láthatjuk, hogy nem is túl barátságos ősz, így én már idén nyáron kínáltam lehetőséget a lányomnak, ezen irányú fejlődésének kibontakoztatására.
Konkrétan arra gondolok, hogy Lili rengeteg időt töltött otthon is, meg máshol is pelenka nélkül, csak textil bugyiban. Így rengeteg lehetősége nyílt megtapasztalni, hogy mit is értünk pisilés, kakilás alatt.
Számtalan kalandunk volt a lakás különböző pontjain a ronggyal és a foltkeresésekkel. De ennek az időnek is megvan a varázsa…
Már az első karácsonyára kapott Lili egy bilit a nagymamámtól. Mivel akkor 3 hónapos volt a lányom, és nem is vagyok a bili híve, elkezdtünk bele játékokat pakolászni. Ez a bili autó alakú, és van teteje is. Tényleg jól lehet belepakolni.
Az első bugyizós napunkon felavattuk ezt a bilit az eredeti funkciójában is. Meg kell mondjam, hogy a bili kiválasztása nem egy egyszerű feladat. Nem gondolnád, de igen is vannak paraméterei, amiket le kellene ellenőrizni vásárlás előtt. Ez a bili sajnos nem volt megfelelő. Lili lábát nyomta a vékony pereme, így nem maradt rajta egy fél percnél tovább. Nem baj, gondoltam, majd kap egy újat. Hamar meg is vettem az első széles peremű bilit a tescoban. Nem volt drága, és végre bili alakja is van. Nem szeretem, ha a bilizést játéknak tekintjük. Hazavittük, és egy héten belül Lili meg is tisztelte egy igazi hurkával :)
Hogy hogyan történt az első sikeres használat? Lili szólt, hogy kaki… Persze nekünk, szülőknek éppen fontos feladatunk volt, amit nem szívesen hagytunk abba. De erre a hívó szóra azonnal ugrottam. Hol a bili? Hol a bili? És már hoztam is. Gatya le, pelenka le, csüccs.
Leültem Lilivel szemben és beszélgetni kezdtünk. Beszéltünk az épp aktuális eseményekről, Ő többszőr is feltette a kérdést: „Kaki?” És édesen bólogatott hozzá… Én mondtam neki, hogy igen kicsim, kakil a Lili. És egyszer csak hipp-hopp felállt, és ott figyelt a gőzölgő eredmény a bili alján. Szép kis hurkagyurka, mondtam, majd tapsikolva, ugrándozva ünnepeltük az első sikeres akciót.
Van egy másik történetem is. Idén nyáron volt egy elviselhetetlen meleg kánikulai hetünk. Ezen a héten majdnem minden nap a strandon hűsöltünk. Egy alkalommal Lili barátnője Kata bekakilt a fürdő bugyijába. Anyukája kiszedte belőle, és amíg a gyereket és a kis bugyit mosta a zuhanynál, a kaki a földön várta, hogy eltakarítsák. Lili észrevette, megnézte, közölte, hogy kaki, és keservesen elsírta magát. Nehezen tudtam feldolgozni a látottakat. Megbeszéltük a történteket a barátnőmmel, Kata anyukájával, majd otthon a párommal is. Arra az elképzelésre jutottunk, hogy Lili a bölcsiben esetleg láthatott olyan esetet, amikor egy másik gyerek, aki már szobatiszta volt véletlenül bekakilt, vagy valahova odakakilt, és esetleg leszidták. Lili nagyon együtt tud érezni a gyerekekkel, és egyértelműen megfigyelhettük ez után az eset után is, hogy a „kaki a földön” látványa sírásra fakasztja Őt. Szerintünk azért sírt, mert valahol azt látta, hogy ez nagyon rossz dolog.
Sokat dolgoztunk azon, hogy ezt a téves nézetet eloszlassuk a fejében. Mikor a kaki véletlenül a szoba közepére született, és Ő sirva jött felém, én mosolyogva mondtam neki, hogy igen a Lili kakilt, és ez nem baj, hanem jó. És elmeséltem Neki, hogy a kakinak a wc-ben a helye, és együtt takarítottuk fel. Ma már nem sír a gyerek a kaki miatt. Sőt!
Két hete megvolt a második bilibe kakilás is! Lili szólt, hogy kaki, én felpattantam, és rohantam a biliért. Gatya le, pelenka le, csüccs. De már volt egy gombóc a pelusban. Nem baj! Azért még próbálkozhatunk. Lili ül a bilin, anya vele szemben, és beszélgetünk. Téma ugyan az, mint ez előtt: „Kaki?” – kérdezi Lili, mire anya belekezd a mondókákjába… És Lili egyszercsak előre hajol, és mutat a bilibe: „kaki.”, és tényleg, ahogy belestünk a kis lyukon, ránk kacsintott a második kis kolbászka is a bili aljáról. :) Ez az én lányom! Ilyen ügyes!
Azóta nem volt bilizős sikerünk, de nem baj! Nem kell semmit sem sürgetni. Lili folyamatosan szól, ha kakilnia kell, de még nem mindig jutunk el a wc, bili közelébe. De úgy érzem, hogy ráléptünk a szobatisztaság felé vezető hosszú útra…
Élménybeszámoló- 2007 nyaralásunk -
Résztvevők: Lili, anya (Lili anyuja, én), apa (Lili apuja), Andi (Attila húga), Dávid (Andi kisfia, Attila keresztfia) és Zoli (Andi férje)
Lili első igazi nyaralása nagyon jól sikerült. Már az érkezésünk napján megbarátkozott a környezetével. Felfedeztük a kerti játszóteret, összebarátkoztunk a házigazda családdal, s együtt játszottunk a gyerekekkel. Bogi és Levi nagy szeretettel fogadott minket. Minden játékukat szívesen kölcsönadták nekünk, és még segítették is a kis lányom ügyes-bajos próbálkozásait.
Az ismerkedés után elfoglaltuk a szállást. Szép kertben, szép ház; szép házban szép apartman. Csak egy bökkenő volt. 2 család – egy zárható szobával. Kié legyen az egy szoba, nem kérdés, mert Dávidunknak oda ágyaztak vendéglátóink. Tehát nekünk marad a nyitott rész a konyhával, fürdőszoba bejárattal, ebédlővel. Nem kell ragoznom, hogy ez mit jelent egy kisgyerekes családnak, ügye?
Lili felfedezte a lakást, Dávid segített neki, míg anya kipakolta a sok ruhát, tisztálkodó szereket. Majd lementünk a játszóra. És Bogi már tárt karokkal várta az én kicsi lányomat. Ölelgette, puszilgatta, segítette a játékok kipróbálásában. Lilim meg persze lázadozott, hiszen Ő egyedül is remekül elboldogul. Naná, hiszen Ő ügyes!
És lassan beesteledett, eljött az első „ott alvás” ideje. 10 óra tájékán, mint mindig, megcsörgettük Lili pizsamáját. Volt pancsi a zuhanyban anyával, meg apával, meg fogmosás a csapnál. Utána még egy kis szaladgálás Dáviddal, majd anya beparancsolta a csemetét az ágyikóba. Próbáltuk a legeldugottabb sarokba tenni a kiságyat, de ott is túlságosan ki volt téve a „másik család életének” a gyerek. Fel-felharsanó hangok, kiszökdöső fények, ki-be mászkálások zajai… Nehezen tudtunk elaludni. Majd 2 óra hánykolódás után, Lili álomra hajtotta a szemét.
Reggel 8 órakor Lili csipája kinyílt. Jókedvűen ébredt, nem is zavart, hogy korábban kelt a szokásosnál. Legalább lesz időnk programokra- gondoltam.
Az első napon strandolni mentünk. Nem kis idő telt el, amíg a két család összekészülődött, és elkutyagolt a strandig. Az idegőrlő „túra” végén még vacilláltunk kicsit a „hova tegyük le a csomagokat?” c. kérdésen. Majd Zoli vezénylésével bevetettük magunkat a fűrengetegbe, és az én kívánságomra ledobtuk az első árnyéknál a csomagokat. Rövid idő után már a vízben lubickoltunk Lilivel. Mivel a fiúk csúszdázni akartak, én meg élményfürdeni Lilivel, így mi elindultunk édes kettesben a lányommal és két csinos úszógumival az élvezetek habzsolása érdekében. Felfedeztük a medencéket, a fedett élményfürdőt részesítettük előnyben a tűző nap kivédése érdekében. A legjobban a sodró folyosót élveztük, ahol mindketten együtt sodródhattunk a két úszógumi segítségével. Mondanom sem kell, hogy Lili végig kacarászta az egészet. Csak azt az egyet hiányoltuk, hogy nem találtunk neki való medencét. Sehol nem ért le a csöpp lába. Na persze ez nem ronthatta el a mulatozásunk örömét.
Később csatlakozott hozzánk Andi is meg apa is. Ők is kipróbálták a vadvízi sodrófolyosót.
Lassan visszatértünk a bázisra, és kicsit játszadoztunk. Majd leteszteltünk egy strandi étkezdét, és megkóstoltuk a világ legborzalmasabb gulyását. Ebéd után nasiztunk, majd kipróbáltuk a hullámfürdőt is. Lili nagyon élvezte, hangosan sikongatott minden hullámnak, és együtt mondtuk, hogy hoppá, amikor jött a következő. Persze nem engedte, hogy „kapaszkodjak” a gumijába. Mivel ez nem volt választható opció, így nem engedtem el a grabancát neki… szép is lett volna.
Aztán lassan hazakészülődtünk. A fiúk kívánságára pizza vacsora volt a program hazafelé, amit Lili majdnem át is aludt a babakocsiban.
Az esti alvás ismét elég nehézkesre sikeredett a már ismertetett okok miatt. Nehezen aludt el a lány, de reggel 8-ig folyamatosan szundikált.
Másnap kirándulni akartunk, de ez érdeklődés hiányában elmaradt. Mindenki csak tengett-lengett. Voltunk a játszótéren játszani, majd valami ebédszerű után mindenki beájult az ágyába. Kb. 4 óráig aludtunk, majd elmentünk sétálni/ felfedezni a környéket. Megnéztük a városházát, postát, bazársort. Vettünk meglepi ajándékot Lilinek, és este találkoztunk Andiékkal, hogy együtt költsük el a finomnak ígérkező vacsoránkat egy hangulatos étteremben, ahol gyerekmenü és etető szék is volt a kínálatban. A lányomnak kértem egy ígéretes sajtos-tejfölös tésztát, én meg kedvet kaptam a Jókai bablevesre. Nagyon finomakat ettünk, s persze volt mit becsomagoltatni.
Ezen az éjszakán Lili éjjel kétszer is felsírt. Meglehetősen zaklatott éjszakája volt. Nem jöttem rá, hogy egy szúnyog zavarja-e (bár az ellen védekeztünk), vagy a nyugtalan elalvási körülmények áldozata-e. Minden esetre szomorú voltam, hogy valami zavarja Őt.
Reggel a szokásos 8 órai kávészörcsögésre ébredtünk Lilivel. Lili mosolyogva szökkent ki az ágyból anya és apa mellé kicsit lustálkodni. Majd hamar belevetette magát a Dáviddal folytatott nem éppen felhőtlen játékba. Majd jött a reggeli, és hamar összecsomagoltam a kirándulós pakkunkat. Andit megkérdezve kiderítettük, hogy Ők is szívesen csatlakoznának hozzánk a túránk során. Felszerelkezve késő délelőtt nekiindultunk a nagy kirándulásnak. Hamar meg is álltunk az első játszótéren, mondván két kisgyerekkel, ez így a legésszerűbb. Nagyon jól éreztük magunkat. Főleg a két gyerek. De hamarosan eljött az indulás ideje. Andi és Zoli már egyre inkább célozgattak az indulásra, így felkerekedtünk a további utunkra. A sárga jelzést követve a kilátóba tartottunk. Volt egy kis hegymászás, persze nem vészes. Babakocsival és 4 és fél éves gyermekkel is éppen hogy elviselhető terhelés volt. Aztán jött az erdős szakasz, meg a kilátó előtti utolsó hajrá, és már ott is voltunk. A gyerekek jól viselték. A kilátóhoz érve beültünk a helyi vendéglőbe, s sajnos csak a végén vettük észre, hogy a kert végében mini játszósarok van berendezve gyerekek számára. Ha előbb észreveszem, biztosan élvezetesebbé tettük volna a gyermeketetést is. Rajtam kívül mindenki felmászott a kilátóba, én meg a tériszonyomra hivatkozva felmentést kértem.
Ebéd után elindultunk az utunk második szakaszára. Egy erdős úton haladtunk. Láttunk kígyót holtában, békát kiszáradva, gyűjtöttünk faágakat, makkot, kavicsokat. Lili végig gyalogolta az út ezen szakaszát, s két hatalmas eséssel tette emlékezetesebbé a kirándulást. A pici lábára vérző mimi (bibi) nőt, és a második esésénél kétszer megpördült a földön esés közben. Keserves sírások, de nem akart vissza csüccsenni a babakocsiba. Persze rákényszerült. Úgyhogy az út maradék részét már ülve tette meg. De a kirándulásunk végeztével a két gyerkőc rohanva sietett a kerti játszótérre.
A nagy túra után a két család ismét ágynak esett, de mivel nekem randim volt a manikűrössel, így Lili és Attila elkísértek engem a szépségközpontba. Attila elvitte Lilit a kiszemelt játszótérre, de mivel csak nagyoknak való játékokkal volt felszerelve, hamar ott is hagyták. A rám várakozási idő sajnos kellemetlenül hosszúra nyúlt, mivel a manikűrös hölgy életében először találkozott ilyen feladattal, mint amit én kértem tőle.
A lábszépítgetés után ismét betértünk a kedvenc „törzshelyünkre”. Lili ezen az estén egy gyerekadag bolognai makarónival küzdött meg, amíg mi is elfogyasztottuk a vacsoránkat. Megjegyzem, ismét Jókait kértem. Nagyon bejött.
Lili nem kis feltűnést keltett a spagetti evési technikájával. Körülöttünk mindenki Őt nézte, neki drukkolt, és vele nevetett. Többen oda is köszöntek nekünk, és ki-ki németül, magyarul dicsérgette az ennivalóan édes lányomat. Naná, hogy hízott a májam. És meg kell jegyeznem, tényleg látványosan tud falatozni a kislányom.
Az esti alvásunk ismét nem volt egy leányálom. Sajnos Lili nehezen tudott elaludni, és kétszer fel is sírt éjszaka.
Az utolsó napunkon terv szerint strandozni készültünk. Ezt azonban sajnos le kellett mondjuk mivel nekem nem múlt el az egészségügyi problémám teljes egészében. Mi postára menést, ajándékvásárlást és ilyeneket terveztünk erre a napra. Andiék megállapodtak abban, hogy Ők sem mennek strandolni, mivel csak Zoli élvezte volna. Ő azonban nagyon is. El is indultak várost nézni a környező 
városba, és mi is útra keltünk hamarosan. Meglepődve konstatáltuk, hogy a beígért egyre hűvösebb idő szintén elmaradt érdeklődés hiányában, így az aszfaltra olvadva a legfontosabb dolgaink elvégzése után közös megállapodással mégiscsak a strandlátogatás mellett döntöttünk. Nem volt olyan jó, mint a nagy csapattal, de életmentő volt. És egy igazi emlékkel és élménnyel lettünk gazdagabbak. Lili kapott egy neki való karúszót, és életében először a strandon bemutatta, hogy mi mindenre képes ezzel a kis segítséggel a vízben.
Lili hason és háton lebegve, lábtempókkal haladva lassan úszkált a mélyvízben. Ha kedve szottyant, kiúszott a partra (medence szélén lévő ülésekre), vagy beúszott a medence közepén lévő emberek közé. Mosolyogva produkálta magát a kislány, s nem kis közönséget toborzott magának. Dőltünk a nevetéstől, ahogy ez a kis vizittündér bohóckodva pancsolt a vízben.
Ebéd közben Lilit felismerte egy idősebb házaspár. Előző vacsoránknál figyeltek fel ránk, mert nagyon tetszett nekik a kislány spagetti fogyasztási előadása. Így köszöntötték: „Szia, Te kis spagetti evős lány!” És mosolyogva mesélték el nekünk, hogy mennyire tetszik Nekik a kislányunk eredetisége. Meg hogy milyen ügyes, meg milyen aranyos és huncut is.
Mit tesz Isten, mikor este kikértük a napi vacsoránkat a kedvenc éttermünkben megérkezett a fent bemutatott 
házaspár, és örömmel üdvözöltük egymást. Kislányunknak ma leves vacsorája volt. Először befalatozta a finom Jókait (igen jól látod, ezen az estén is ezt választottam magamnak), majd megette az apukája gyümölcslevesét is. Nagyon ügyesen kanalazva, ürítette ki a tányérjait. Lefényképezgettük, hogy meglegyen az emlékünk erről is. A kedvenc képemen annyira fújja a levest, hogy a közepén látszik a tányér alja. A kis ventilátor lány! A házaspár is készített pár képet róla, miután az engedélyünket kérte.
Még aznap este összepakoltam amit csak lehetett, így másnapra már csak kevés dolgunk maradt. Apa azért még elszaladt két ajándék gömbért Lilinek, hogy kellemesebb utunk legyen hazafelé.
Az utazásról csak annyit írnék, hogy oda felé a lány szinte végig üvöltött, de mikor megelégeltük, átfordítottuk a székét, és rövid időn belül elaludt. Ekkor jöttem rá, hogy nem halogathatjuk tovább az új ülés vásárlását, mert bár nincs autónk, de a lány korban már kinőtte a babahordozós gyerekülést (kilóban még nem nőtte ki). Szenvedett benne.
Visszafelé már eleve így tettük a kocsiba az ülést, és elválasztottuk csomagokkal a gyerekeket, így egy hosszas alvással kezdte Lili, s csak ez után, már Pest határában kezdett rá a várva várt műsorra. De ezt is túléltük.
Összességében jól éreztük magunkat, és Lili egy hatalmas élménnyel lett gazdagabb.
"Hát ennyi volt a nyaralásunk! Sziasztok!" 
Lili 2007. szeptember 28-án ünnepli a 2. születés napját! Nagyon nagy izgalommal várjuk.
Sokat törtem a fejemet, vajon mit vegyek egy ilyen okos, és ügyes nagylánynak, de nem sok minden jutott az eszembe. Sok szép és mutatós játékot találtam a boltokban, de az a tapasztalatom, hogy a kislányomat ezek a játékok már nem kötik le. A 2 éveseknek ajánlott játékok még túl babásak, sok kihívás nincs bennük. Legtöbbjük egy-egy mutatványra képes. Pl. a F.P. zsiráfja, csigája, pelikánja. Szép kockákat, golyókat lehet bele dobni, és ide-oda csúszkálva, gurulva végül kipottyan alul. Az én lányomat ez maximum 10 percig köti le, és az életben többet nem veszi elő.
De akkor mit vegyek neki?
Vannak ezek a kicsit ügyesebbeknek való forma-lyuk illesztő játékok. Ezek nagyon jók, ha a gyerek elég ügyes hozzá. Lilinek már jó ideje van ilyen típusú játéka. Az elsőt pont az 1. születésnapjára kapta az akkori egyik legjobb barátjától, Bebétől. Lili eleinte nem tudta kirakni, csak leszedegetni az alakokat, de azóta rengeteget játszott vele és egyre ügyesebb. Vettünk neki az első karácsonyára egy hasonló, de egyszerűbb verziót (sok egyforma lyukú alakzat, 5 egyforma oszloppal), hogy ezzel gyakoroljon eleinte. Bejött a terv, már a bonyolultabbat is ügyesen rakosgatja. De ezekből, a játékokból nem kell olyan sok, tehát az ötlet elvetve.
Vannak még forma illesztős játékok is. Pl. állatkákat kell a megfelelő helyre illeszteni egy fa alapra. Ez a puzzle egyik kezdetleges mivolta. Persze, mi most is először fa puzzle-lel leptük meg a lányt, s persze, hogy nem tudja kirakni. Bár néha ezzel is játszott. Aztán az idei nyaralásnál megleptük egy egyszerűbb vastag fa puzzle-lel, ami nagyon tetszik neki, de még nem mindig sikerül helyre tenni a dolgokat. Persze szülői segítséggel nagyon szeret vele játszani, és a már kialakult lyukakba próbálja az utolsó elemeket beilleszteni. De ez sem az igazi még. Mivel ránk jellemző, hogy a nehezebb felől közelítjük meg a könnyebb verziót, hát eszembe jutott, hogy akár vehetnénk Lilinek egy ilyen alak beillesztős egyszerű puzzle-t is. Meg is találtam a boltban, amit kerestem. Vízi állatkákat kell a kihagyott helyekre illeszteni. Ami miatt különleges, az az, hogy mindegyik kis állatka hasán van egy fém gomb, és adtak hozzá egy mágneses horgászbotot is, amivel ki lehet horgászni az állatokat a táblából. Kíváncsi vagyok, Lili mikor fogja tudni élvezni ezt a funkcióját is.
És akkor a polcon megláttam egy már általam régebben is felfedezett játékot: a fűzögetős alma, és sajt a hozzá illő élősködőjével. Egy rokonunk kislányának pont ilyen ajándékot vettünk a 3. születésnapjára. Már akkor is tetszett. Mivel a lányom velem volt a boltban, odaadtam neki kipróbálásra. Régebben sajtot vettem egérrel, most az almát néztem ki Lilinek. Lili amúgy is nagyon szereti az almát. Minden gyümölcsöt almának hív. Tehát közelebb is áll hozzá, mint a sajt. Az almának zöld kukaca van, azt kell fűzni rajta. Ez hosszúkás, jól fogható. Lili azonnal megszerette. Alig bírtam „visszaszerezni” tőle. Most a szobájában jól eldugva várja a nagy napot, hogy örömet szerezhessen a kislányomnak. (Lili a próba játék alatt 1-2 órát játszott az almával a hazafelé vezető úton a babakocsiban ülve. Csak ajánlani tudom ügyes kezű hasonló korú gyerekeknek.)
Gondoltam még rá, hogy kap egy szép fülbevalót is születésnapjára a lány, de még nem döntöttem el igazán. Lilinek még nincs kilőve a fülecskéje. Nem szeretnék fájdalmasat ajándékozni neki. De tudom, hogy később nagyon örülne neki, ha már lenne szép fülbevalója. (Saját emlékeim alapján.) Majd a születésnapi beszámolómban elárulom, hogy végül megkapta-e a lány, vagy sem.
Azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy valami szép kis ruhát is veszek neki, de ezt az ötletet hamar eldobtam. Lilinek sok pici izgalmas csomagocskát szeretnék adni, amikben érdekes játékok vannak. Persze nem csak ennyi, hiszen ennek a napnak róla kell szólnia. Természetesen valami remek programot is fogok szervezni. Elmegyünk egy nagyon izgalmas játszóházba, vagy az állatkertbe, vagy a vidámparkba, vagy valahova, ahol Ő nagyon jól érezheti magát. Szeretném, ha a kislányom egy élményekben gazdag nappal ünnepelhetné a 2. születésnapját.
És még egy kis apróság: Lili születésnapja idén péntekre esik. Azon törtem a fejemet, hogy kivesszünk egy-egy szabadnapot erre a napra, és együtt ünnepelünk ezen a napon reggeltől estig. De mivel a kislányom bölcsödébe jár, ahol már nagyon várják a kitüntetett napját, nem fosztanám meg attól az élménytől, hogy a kis barátai, és gondozónői vele együtt ünnepelhessék az Ő napját. Így el kell mennem egy szép, de finom tortát rendelni, mert nem lehet házi készítésű ételeket a bölcsibe vinni. Be kell szerezzem a kedvenc nassolni valóit. Ez a ropiban ki is merül. És finom üdítőkkel kell készülnöm a jeles napra a bölcsibe is. Szerencsére nem maradok ki teljesen a buliból, mert le adhatom majd a fényképezőgépünket, és akkor a fontosabb pillanatokat megörökítik nekünk is.
Nagyon nehéz elengedni a gyereket ilyen szituációban. A születésnapján én szeretnék vele lenni, meg az apukája. Rossz érzés, hogy nem velünk ünnepel először, hanem „idegen” emberekkel. Reggel amikor felébred, már énekkel, és vidámsággal fogom őt köszönteni. Egy finom reggelivel, egy közös sétával a bölcsődébe, és ki fogok találni valami erre az alkalomra való első ajándékot is, amivel meglephetem, de nem befolyásolja a reggeli rutinunkat.
Azt hiszem sütök neki valami nagyon finom apró sütikét, amit megehet a bölcsibe menet, és mégis benne van minden amit a legjobban csak adhatok neki: a szeretet.
Most egy édesanya jegyzeteit olvashattátok. Természetes, hogy a csillagokat is le szeretném hozni a lányomnak, s esetenként túlzásokba is esem. Ez a dolgom. Én vagyok az anyukája. De tartunk a családban egy józanabb gondolkozású tagot is. Ő az én kedves férjem, és a lányom édes apukája. Majd Ő lehúzza a listámról a felesleges dolgokat, és leegyszerűsíti a bonyolult terveimet… Hiszen ez a dolga. Ő a férfi a háznál.
Lili Virág a születését követő 6. napon jöhetett el a korházból. Pici lányka volt, minden kis ruhácska óriási volt hozzá képest. Apa jött értünk a kórházba egy barátjával, aki a hintóján haza fuvarozott minket. A meghitt hangulatú kis lakás virágdíszbe öltözve fogadta a család hölgy tagjait, s a kisszoba barátságosan hívogatta újdonsült lakóját.
Lássunk néhány képet a kislány szobácskájából:
Lili haza érkezett. Anya és apa már jó előre berendezte neki a biztonságos kis fészkét szeretettel és melegséggel. Sok pici ruhácska sorakozott a kis szekrényében, pihe-puha illatozó ágynemű várta a kicsi ágyában, színes kis állatok forogtak felette, és a kis játszószőnyege a nappaliban telis teli színes, mozgó játékokkal.
Lili a hazaérkezését követő első héten még anya és apa között szundikált a nagy ágyban, de a 2. héttől már elég nagy volt ahhoz, hogy beköltözhessen a saját kisszobájába éjszakára is. Már az első napoktól átaludta az éjszakát, eleinte 6-8 órákat, majd ez kitolódott 12-14 órás éjszakai alvási időre is. Anya és apa így minden nap jól kialudhatta magát, felkészülve a másnapi megpróbáltatásokra… Lili a kiságyában eleinte egy Nyálas Cica nevű nyálkendővel alukált, cumival és légzésfigyelő segített őrizni a nyugodt álmait. Majd különböző kisállatkák kisérték az álmai rejtélyes útvesztőin. A nyugodt éjszakákat a különös gonddal kialakított környezet biztosította: külön szoba, a sötétséget reggel is biztosító sötétítő redőny az ablakon, az éjszakai sötétben kellemesen foszforeszkáló csillagocskák a szoba falain és a plafonon, melyek reggelre kialusznak, és az elalvást segítő kellemes dallamok, a szüntelen forgó színes kisállatokkal. Ki ne szeretne egy ilyen békés bababirodalomban hatalmasakat szundikálni, nem?
Lili kizárólagosan anyatejes baba volt egészen 6 hónapos koráig, amikor is az akkori doktor néni tanácsára elkezdtük a hozzátáplálást. Lili nem támogatott minket ebben a tervünkben. Tény, hogy élete első falatkáit nyers, reszelt alma formájában kapta meg, amit persze hatalmas fintor követett.
Mutatok is egy pillanatképet az első almafalatok ízlelését megörökítendő:
Lassan kedvelte meg az ételek különös ízeit, így anyának mindig komoly gondokat okozott a hozzátáplálás terén. Lili saját elhatározása szerint választotta el magát anyától. Egyszer csak gondolt egy nagyot, és már nem kért többet anyából. Ez persze nekem egy szomorú mérföldkő volt. Nagyon szerettem azokat a meghitt pillanatokat a kislányommal, amikor összebújtunk, s ő simogatva, békésen szopizott. Ilyenkor mindig feltöltődtem szeretettel, még túl is csordult, annyi termelődött bennem.
De Lili úgy érezte, hogy már nagylány, és már nem kér belőlem. Persze nekem volt eltéve anyatej ezekre az időkre is, így kb. 1 éves koráig Lili rendszeresen fogyasztotta az egészséges nedűt. Lili étvágya és evési szokása a hozzátáplálás bevezetésével anyaideg-próbáló volt. Nem akart enni semmit, ha evett akkor is csak keveset. Már minden trükköt bevetettünk, de nem sok sikerrel. Játszottunk evés közben, de hamar leszoktunk az evésről ilyenkor. Ettünk a szabadban, de ez sem működött sokáig. Sétáltunk délelőtt, de ez sem volt hosszú távú siker. Aztán jött a bűvös 1. szülinapi buli, és utána kissé javult a helyzet, de igazán 2007. január 1-ével jött meg a pici lány étvágya. Azóta szépen eszik. A bölcsiben is sokat segítettek nekünk, az evési szokások állandósításában. ITT IS KÖSZÖNJÜK!
Lili továbbra is kistermetű lányka maradt, s mivel a baráti, ismerősi körökben szinte minden gyerek rohamosan nőt, egyre többször került szóba a kislány pici termete. Addig-addig hallgattuk a különböző feltevéseket, rémtörténeteket a kis termetről, allergiákról, stb. Hogy végül elvittük Lilit 1 éves kora körül a gasztróenterológiai rendelésre, és kértük, hogy vizsgálják ki a lányt, a szülői lelkünk megnyugtatása véget. Ez meg is történt, s lássunk csodát, a kis lánynak nincs semmi allergiája. Persze kaptunk étrend kiegészítőt, hogy a bevitt kalóriák számát fokozzuk, de Lili fejlődése továbbra is egyenletes, és nem túl rohamos. De hát mi sem vagyunk óriásiak! Mit várunk?!
Lili Virág 2005. szeptember 28-án 12:30-kor látta meg a napvilágot. Anyán kívül apa és Marian néni (anya doktornénije) segítették őt világra.
Lili születéstörténetét anya már az első héten megörökítette az utókor számára, hogy a felejtős hormonok ne szinezzék rózsaszinebbre a valóságnál.
Bemásolom ide is:
"2005.09.27-én éjjel a szokásos pisilő körutamon tapasztaltam, hogy valami vízszerű izé is csurdogál belőlem, amit nem tudok visszatartani... de a mennyisége nagyon kevésnek tűnt a magzatvízfolyáshoz képest... ezt szakaszonként csurgattam egészen hajnalig. Reggel felhívtam a dokinénimet, hogy mit tegyünk, mi lehet ez, mire ő beküldött a kórházba. Oda már bőrönddel mentünk.
Ezalatt a csurdogálásom megszűnt, így mire délre beértem a korházba már nem mutatta ki a teszt, hogy magzatvíz volt-e vagy más. Mindenesetre felvettek a kórházba, s a dokinénim délután 5re ígérte magát, mondván úgyis ügyeletes... :P
Meg is érkezett időre, meg is vizsgált: ujjnyi voltam, kisebb görcsszerükkel. Kaptam oxitocint az orromba (vattapamacs formájában), s ez késő estig maradt is. Este egy újabb vizsgálat, bő egy ujjnyi, mehetek aludni, nem szülünk... Azért bizti ami bizti a borotválás - beöntés procedúrán át kellett essek, mielőtt aludni tértem volna.
Este egy kicsit sanyargattam a cicimet (segíti a szülés beindulását, mert méhösszehúzódásokat eredményez), hamár elindult a dolog, ne húzzuk nagyon el. Azután elaludtam. Alvás közben az egyre erősödő fájások (mert ezek már hasonlítottak a fájásra) ellen a tanult technikával védekeztem. Lassan belélegezni, méglassabban ki... és így pihentem hajnali kettőig. Ekkor már nem volt kedvem aludni, s elkezdtem mérni a fájás időimet: 3perces. Jajj, mit is csináljak most, mivel kórházban vagyok, nem tudom, mikor kell szólni a dokinénimnek... Így sétálgattam a folyosón, s ekkor találkoztam a szülésznővel, aki aznap éjjel dolgozott. Mondtam neki, h 3 perceseim vannak, ő meg, h akkor még aludjak nyugodtan. (Megnézett azért, még mindig csak 1 ujjnyi bőven) Aztán mentem aludni.
Reggel 7kor dokinéni megint megvizsgált, nincs sok változás, csak a 3 percesek. Mondta, h kapok oxitocint 8kor.
Hívott is a következő szülésznő a szülőszobára, mondta, hozzak magammal, amit kell. Én nem vettem az adást, így csak egy rejtvénnyel és egy könyvvel felszerelkezve indultam el. Apa már úton volt befelé... Megbeszéltük, h meló előtt rámnéz majd. Aztán kezdett gyanús lenni a dolog, miért is megyek a szülőágyra??? Meg is kérdeztem a szülésznőt, innen már csak kettőben megyek ki??? Mire ő: igen.
ÁÁÁÁÁ, akkor nem jó csomagot hoztam, apa papucsa, meg a szülőszobás csomagom bent maradt a korteremben, visszamentem érte, s vártam egy nagy infúzióval apát a szülőszobára. Meg is érkezett, szépen beöltözve zöldbe :))) . Akkorát nevettem rajta! Nagyon tetszett ebben a szerelésben. És egyszercsak elkezdett hatni az oxitocin, mondanom sem kell nem volt kedvem rejtvényt fejteni és könyvet olvasgatni, inkább a tanult légzésekre koncentráltam, s apával beszéltem meg a fájás csillapító masszázs részleteit. Jól tettem, később nem volt erőm, sem időm erre, így a kapott infókból élve gyömöszölt fájások alkalmával. Nagyon jótékony hatása volt! Nem tudom mi lett volna velem nélküle. Lelki és fizikai támaszom is volt egyben.
Itt jegyezném meg zárójelben, hogy a Tiszti kórház nagy előnye, hogy kicsi, és nem szülnek együtt a kismamákok általában. Ez tetszett benne a legjobban.
Naná, hogy 28-án reggel 8kor rajtam kívül még egy mamát indítottak, és menet közben csatlakozott még egy kismama a szülőszobába hozzánk. 3 ágyas szülőszoba ezennel teli is lett. És, ha ez még kevés lenne, hát megsúgom, h párperces eltéréssel jöttek ki a kismanók is, s csak egy szülésznőnk volt.
De ne szaladjak ennyire előre. A fájások mind sűrűbben jöttek, s egyre erősebben. kb. dél lehetett, mikor úgy éreztem, ezt már nem bírom tovább. Kértem a páromat könyörögve, hogy hívjon segítséget, mert meg fogok halni különben. Dokinénim elszaladt valahova, miután megvizsgált, hogy még egy ideig nem szülünk. Szülésznő segédkezett a másik ágynál, ahol már szinte kint volt a csemete... Így apa hiába próbált segítséget hívni, nem tudott. Szülésznő félvállról odavetette, hogy lassabban vegyem a levegőt, én próbáltam, s mondtam, hogy fájdalomcsillapítót, vagy császárt akarok. De senki nem foglalkozott velem, csak ennyit hallottam sehol nem tartunk még. Erre kezdtem pánikolni, hogy mi vár még rám, ha ez a semmiért volt eddig. A mellettem lévő ágyakon kánonban a sikítás, s ekkor elszakadt bennem valami: Már nem volt gátlásom, ordítottam, hogy nyomnom kell, s ha senkit nem érdekel, hát az sem baj, de nem tudok ellene tenni, s nyomni is fogok.
Úgy éreztem, ha megszakadok a nagy nyomásban, akkor legalább közel van a műtő, csak nem hagynak ott meghalni igazából...
Olyan érzésem volt, mintha egy 10 kilós dinnyét egyben szerettem volna kikakilni a szülőágyra.
Miután nagyon hangosan kezdtem ordítani segítségért, a szomszéd ágy orvosa átszaladt hozzám, megvizsgált, s ekkor felpörögtek az események: azonnal hívják a dokinkat, szülünk! Minden szülésznőt a korház területéről összecsődítettek (szülésznők az ápolók is a szülészet-nőgyógyászati osztályokon), nagy nehezen megtalálták a dokinénim telefonszámát is, már apa 3szor is felajánlotta, hogy telefonál neki, de nem engedték, pedig ők nem találták eleinte a számát. Én itt már nem voltam magamnál. Ezekre, a dolgokra csak pillanatképekben emlékszem, és apa elmesélése alapján tettem össze.
S megérkezett a dokinénim, hátamra feküdhettem, s mondtam neki, hogy nagyon kell kakilni, nem tudom visszatartani, ha jön.
Mondta, hogy ne aggódjak, nyomjak nyugodtan, hiszen ez maga a kicsi babám, nem más. Miután megnyugtatott, hogy ez lenne a tolófájás, és igazából csak a baba bújik kifelé, megnyugodtam: nemsokára készen vagyunk. Már nem akartam feltétlenül meghalni.
Annyira megviselte a testemet a rosszul kezelt tolófájásos szakasz (lassú légzés technikával, bizonytalansággal, egyedül a párommal és a fájdalommal), hogy csak nehezen tudtam összekapni magam a tolófájásokra, s szabályosan nyomni haspréssel. Valahogy mindig a pofimat sikerült felfújni, nem ment le a hasamba, pedig haslégzésem van...
De egyszercsak összeszedtem magam, és igazi hasprésekkel a harmadikra ki is sikerült tolni a kislányomat. Párom fogta az egyik lábam, szülésznő a másikat, és a térdeimet, és nyomtam... Dokinénim meg a lányt kapta el a végén. A gátmetszésből semmit nem éreztem, nem is tudtam, hogy az is van :))) . (A 3. tolófájást attól számolom, hogy végre megint ott tudtam lenni testileg lelkileg). Apa biztatott, látom a haját!, Dokinéni hogy szép hajas baba lesz, én meg csak nagylevegő hasprés gyors kibe légzés, újra hasprés, és így tovább. Aztán éreztem, ahogy a kis csúszós test kisiklik rajtam... nagy görögdinnye, ez lehetett a fejecskéje, majd kisebb hurkácskák, kezecskék lábacskák a hátával... és cupp, kint is volt a kislányom. Nem kellett sokat várni, mindenki lelkesen sürgött forgott örült, biztatott, lelkesedett, csak én voltam ott a semmi peremén. Nem tudtam, mi van velem, csak azt, hogy félek, sok volt nekem minden. Az egész testem remegett. Olyan mértékben, hogy már én is kezdtem megijedni magamtól. Rám tették a kislányomat, de én még nem érkeztem vissza a semmiből. Csak a két kezem üdvözölte Őt. Egyik kezemmel a takaró alatt a kis popiját simogattam szeretet teljesen, másikkal a kis hátát a takaró felett. Nem tudtam ránézni, csak egy pillanatra, nem tudtam őt szavakkal köszönteni, mint ahogy azt elképzeltem oly sokszor, de tudtam a simogató kezeimmel, olyan szeretettel üdvözölni őt az életben, amivel csak egy édesanya tudja a picibabáját szeretni. Ott feküdt rajtam, semmi más nem volt csak a mellkasom és a tenyereim a pici lányom érintésében. És csak mi ketten tudjuk, hogy milyen szoros kapcsolat alakult ki ott köztünk.
Ez után Lilit megfürdették, megmérték, stb., és jól becsomagolva visszahozták, ez alatt én megszültem a méhlepényt is, ami elég nehezen ment, főleg, h tiltakozott a testem mindennemű érintés ellen. Ha valaki hozzám ért, én remegtem, féltem, és szenvedtem nagyon... Aztán jött a varrás, ekkor ért vissza a kislányom becsomagolva nagyon, de nem tudtam vele beszélgetni, babusgatni, mert éppen varrtak engem, és ez zavart nagyon. Közben Lilit elvitték, de nem mondták, hogy hova... Mikor kész volt a varrás, kértem vissza a lányomat, de mondták, hogy már kivitték, nem lehet visszahozni. Ekkor nagyon elkeseredtem. Mindkét szomszédomban babázhattak, csak az én lányomat vitték el tőlünk. Sírtam. Apával szerettem volna végre babázni... Kérdeztem sokszor, hogy hol a lányom, és egyszercsak visszahozták. Kicsit kihűlt, vitték napozni, majd visszahozták nekünk. Annyira örültem neki! Itt már igazán tudtam őt szavakkal köszönteni. Ott volt a családom! Apája és a pici kislánya!
Életem legszebb pillanatai.
Soha nem felejtem el!
Anya"
Most, hogy visszaolvastam a szülés-születés történetünket, ismét elöntött az érzelgősség. Most kicsit felszárítom a könnyeimet, és majd ha lesz időm folytatom a történetünket Lilivel.
Addig is itt egy első kép a kislányomról:
Utolsó kommentek