Lili egy igazi kis hóhányó. Azt gondolná az ember, hogy egy törékeny kis nebáncsvirág kislány, de ha kissé jobban megismeri rá fog jönni, hogy ez korántsem fedi a valóságot. Lilit pár hónapja kölcsönadtuk a mamámnak, hogy vigyázzanak egymásra egy pár órát. Mikor érte mentünk a mamám boldogan mesélte a kislányom legújabb becenevét: „szélvész hercegnő”.
Na, gondoltam magamban, a kis hurrikánom rendesen lefáraszthatta a nagymamámat, ha ő így nevezte el őt. De meg kell mondjam, hogy nem lepődtem meg rajta.
Persze az sem elhanyagolható, hogy a nagymamám imádja a gyerekeket, és a gyerekek is imádják őt. Képes ugyanis a gyerekekkel órákon át gyerekként játszani. Erre nem sokan képesek. Aki már kipróbálta az tudhatja, hogy ez bizony nagyon fárasztó tud lenni. Itt is meg kell, hogy köszönjem a mamámnak, hogy ilyen nagyszerű „szuper-nagyija” a lányomnak is!
KÖSZÖNÖM!
De ez a kislány nem csak a mamámat tudja ám boldogítani az elevenségével, hanem a kedves szüleit is. Történt ugyanis egy szépnek induló napon, hogy lázasan készülődtünk a másnapi születésnapi bulimra. Konkrétan sütöttem a tortát, hogy legyen miről elfújjuk a gyertyákat a lányommal. Ez volt ugyanis a kedvenc mulatsága az előző hónap vége óta, amikor a saját gyertyáit fújkálhatta el. Tehát én lázasan sütöttem, Lili olykor-olykor besegített, és apa a háttérben serénykedett. Amikor Lili éppen nem nekem segédkezett, akkor az apukája foglalta le valami fontos feladattal. Aztán szépen beesteledett, elkészült a piskóta, meg a krém is, már csak tortává kellett volna összedolgozni. Apa a gépe előtt ült, anya a krémet öntötte a tortalapra, és próbálta valahogy nem a földre ejteni az egészet, amikor egy irdatlan dörrenés hallatszott a háta mögül.
„JÉZUS!” - kiáltottam hátrapillantva, letettem a tortadolgokat a konyhapultra, majd odarohantam. Próbáltam felfogni, hogy mit is látok. „JÉZUS” - ismételgettem, és már hajoltam is le, hogy a kislányomat kiszabadítsam a ráborult szekrény alól. Szerencsére csak a kis keze szorult alá! Még mindig nem fogtam fel hogy mi történt. Csak felvettem a visító gyerekemet, és szorítottam magamhoz, hogy érezze, anya itt van, mindjárt kitalálja, hogy hogyan segíthet. Lili csak sírt és sírt. Keservesen. Sosem szokott így sírni, tudtam, éreztem, hogy komoly baja van. Azonnal pukli nőt a fejére. Darabonként vettem észre a bibijeit. A pukli észlelése után azonnal jeget szorítottam rá, addig, míg el nem lökte azt. Éreztem, hogy nem kéri tovább, tehát elhagytuk valahol a jeget. Óvatosan vizsgáltam meg a kislány többi alkatrészét. Felfedeztem a kis ujjacskáin a bibit. Az egyik erősen vérzett, a másik körme immár fekete is lett. Vittem kimosni a sebet, hogy lássam mennyire súlyos, és hogy elláthassam. Előtte a kislány ugyanis csoki krémet nyalogatott a tálakból. Tiszta csoki volt mindene. Kértem, hogy szorítsa meg az ujjamat, megszorította gyengéden. Azt gondoltam, hogy nem tört el. Mivel azonban elég súlyosnak ítéltük meg a sérüléseit, azonnal hívtuk a mentőket. A fejsérülés miatt már eleve megmutattam volna egy szakembernek, de az ujjacskák állapota is megkívánta ezt.
Meg kell jegyezzem, hogy este 10 óra volt. Nálunk nem meglepő, hogy Lili 9-10 között megy aludni. Bár törekszünk a 9 órai lefekvésre, de alkalmanként ez is előfordul. Most a torta krémek nyalogatása miatt maradhatott fent eddig. Már csak kicsi idő kellett volna, hogy lefektethessem végre… De ezt csak úgy írom, nem mentegetőzés miatt!
A mentő hamar jött, gyorsan összepakoltam egy két dolgot, és lecseréltem a maszatos sütős ruhámat egy tisztára. Lilit is rendbetettem a lehetőségekhez képest 5 perc alatt mindezt. Betettem egy táskába a papírjainkat, kakaót a kislánynak csőrös pohárba, kezeslábasba öltöztettem, és játékot is tudtam még neki becsempészni, meg egy cumit!!!
Csak cipő nem volt rajta. Megérkezett a mentő, rohantunk le elé, apát is elvitték, mert nincs autónk. A Madarász kórházban kötöttünk ki. Szerencse, hogy mentőt hívtunk, mert a nagy változások óta nehéz kitalálni, hogy éppen mikor melyik kórház az ügyeletes az adott szakterületen. A mentősök mindig tudják, hova kell menni. Ahhoz képest, hogy milyen hamar végeztünk, csak hajnali 1 órára értünk haza. Rengeteg macerával jár egy hasonló baleset kivizsgálása. Először egy általános gyerek vizsgálat. Mindene megvan, hol vannak a zúzódások, mit kell a továbbiakban alaposabban kivizsgálni. Fel veszik a jegyzőkönyvet, és többször megjegyzik, hogy „Miért nem aludt a gyerek?”, vagy hogy „Hogy esett a szekrény az ágyban lévő kislányra?”. Persze, egy anya, aki a síró gyermekét próbálja vigasztalni, és küzd a lelkiismeret furdalással, meg a könnyeivel, meg a megszakadó szívével… az pont erre vágyik. A szemrehányó, beszólós egészségügyi dolgozók kioktató megnyilvánulására. Nem is tudhatták, hogy miért volt kint a gyerek, máris okoskodnak. Rosszul esett. Ha nem kellett volna a kislányom érdekében erősnek és magabiztosnak mutatkoznom, biztosan magamba zuhantam volna. De kellett. Lilinek azt kellett látnia, hogy nincs miért félnie, anya ott van és vigyáz rá, minden milyen jó, éppen csak a bibikéi fájnak.
Csak hogy tudjátok, az ilyen baleseteknél nem az a legnagyobb baj, hogy bibis lesz a gyerek, hanem maga a trauma, amit átél. Ezért kellett neki segítenem ennek a feldolgozásában. És az-az igazság, hogy ez a baleset utáni otthon töltött percekben nem sikerült nekem, mert a sok hasznos tevékenységem közben a gyerekemet szorongatva, vigasztalva kiborultan zokogtam. Ebben az esetben apa volt az, aki helyt tudott állni, és hívta a mentőket miután megbeszéltük, hogy ezt fogjuk tenni.
Az általános vizsgálat után a röntgenben készítettek pár képet az albumba rólunk. Azaz Liliről. Fejecske, kezecske, váll, és ujjak. Eredmény: két ujjperec repedés.
Miután megvizsgálta a kezelőorvos a képeket, átküldtek minket a kötözőbe, ahol Lili félve, és sírva nézte, hogy mi történik még a kis keze körül. A kötöző mester elég mufurc volt. Nem igazán lelkesedett érte, hogy késő éjjel ilyen pici ujjperceket kell sínre fektessen. Ezt természetesen nem is felejtette el többször is megemlíteni. Pedig biztos vagyok benne, hogy a krokodilkönnyek ellenére Lili nagyon derekasan helyt állt a procedúra alatt is. Ilyen szépen kisgyerek még nem tartotta a harci-sérült kezecskéit gipszelésre, mint ő.
De végül Lili megkapta az első gipszét, és végre indulhattunk haza a kórházból.
Az első pár éjszakánk a vártaknak megfelelően nehezen teltek el. Az amúgy remek alvókával megáldott kislányom az éjszaka közepén többször is fel-felriadt zokogva. Ekkor felváltva rohantunk be hozzá, hogy vigasztaljuk őt. Ki is kellett venni az ágyából, néha az együtt alvás hozta a megoldást, máskor a saját ágya által nyújtott biztonságérzet… Egy két hét alatt a régi alvási szokásait visszavéve, helyreállt az alvása. Csak alkalmanként sikerült arra ébredjen az éjszaka közepén, hogy fejbe vágja magát az óriási gipszével. Valóban nem egy kellemes élmény, valljuk be.
A nappalok is érdekesen teltek. Az első napon a gipszes keze, mintha nem is lenne, úgy telt a napja. Egyszerűen nem használta. Lili sírása a kórházban akkor szűnt meg, amikor először kötötték be az ujjacskáit, és nem látta a bibijét. Félt a bibijétől, meg az általuk ébresztett rossz emlékektől. Amikor a gipsze is felkerült, még inkább rendben érezte a dolgot. Már jól elbújt a bibije, senki nem fér hozzá, nem is lehet látni, és a doktor bácsi szerint nem is fáj már neki. Tehát érthető, hogy az első napon Lili kizárta az életéből a gipszes kezecskéjét. Mindent tudott csinálni fél kézzel is… Ha meg valami nem sikerült, akkor anya vagy apa biztosan segített neki megoldani a problémát. Másnap Lili rájött, hogy a gipszes kezének csak a vége nem az igazi, a karjával bármit a hasához tud szorítani, és így kissé kitágult a lehetőségek tárháza, amivel elfoglalhatta magát nappal. Nem telt el egy hét, s már azt is tudta Lili, hogy a gipsz az remek lehetőséget teremt arra, hogy ő rátámaszkodjon, vagy bármi egyéb bolondságot csináljon vele. Tehát a részévé vált. Alkalmazkodott az új helyzethez, és kihasználta a kínálkozó újabb lehetőségeket is. A gond csak az volt, hogy ezt a gipszet nem egy eleven 2 éves kislány kezére tervezték, aki elég aktívan részt vesz az életben, hanem egy szende kislányra, aki megszeppenve, csücsülgetve szenvedi végig a rá kimért egy hónapos gyógyulási időt. Mondanom sem kell ezek után, hogy mi lett a gipszünk sorsa… Az első kötözés utáni másnapon visszamentünk törött gipsszel cserére. A nem kisméretű káromkodások, és az egyéb ránk zúdított kioktatások közepette dupla vastagságúra és nehézségűre átalakított gipsz felkerült Lilire. A már a baleset napján megismert gipszmesterünk meg közölte velünk, hogy vagy rávesszük a 2 évesünket arra, hogy vigyázzon a gipszére (üljön a popiján egy hónapig) vagy örökre nyomorék lesz. Ezt persze később megbeszéltük a kezelő orvosunkkal is, aki megnyugtatott, hogy semmi hasonló veszély nem fenyeget minket, és a kislány érzi, hogy mit tehet meg a kezével, és mi az ami árt neki (mert az fájna is). Így ezt a kérdést is helyre tettük a fejünkben. Természetesen próbáltuk Lilit rávenni, hogy ne ugráljon fejest a játszóházban, és ne támaszkodjon a gipszes kezére, de Lili nem volt valami együttműködő.
De ezt is túléltük.
A következő emlékezetes pont az volt, mikor elérkezett a gipsz levételének ideje. S ez a nemes feladat az anyukára várt. Félelemmel, de határozott magabiztossággal álltam a feladat elé. Lili felcsücsült a fürdetéshez való levetkőzéshez használt szivacsra, felhívtam a figyelmét, hogy végre mehetünk pancsizni, amit a kacsa lányom kitörő lelkesedéssel várt. (Egy havi zuhanyzás kényszer után egy pancsi függő lánynál ez teljesen természetes, nem?) Ezt a jelenséget kihasználva megemlítettem neki mellékesen azt is, hogy ehhez azonban a gipszet is le kell vennünk. Lili az olló láttán frászt kapott, és lebiggyesztett csőrrel leste, hogy anya hogy közeledik a gipsz levételével a bibik felé. Ahogy kerültek le a géz rétegek, Lili úgy esett egyre inkább kétségbe. Az alsó réteg volt a legnehezebb, és még egy vastag ragasztó szalaggal le is volt ragasztva a gipsz a kezéhez. Ezt levágni nem semmi munka volt, úgy, hogy a kislányt vigasztald, ne fájjon neki a ragasztó leszedése, és ne szúrja meg az olló amit be kell szúrni a gipsz és a ragtapasz által engedett kis résbe… De túl estünk rajta, és a bibiken ott maradt a kötözéshez használt ragtapasz. Kb. 1 hónapos állapotában. Azt meg kell említenem, hogy ahogy haladtunk a gipsz végleges eltávolítása felé, a kislány úgy kérlelte sírós hangon, hogy ne vegyem le, mert neki az még kell.
Végre lent volt a gipsz, kislány lendül a kádba, anya ugrik utána, és megkezdődhet a várva várt pancsi-móka. A bibik vízbemártása nem okozott gondot. Kissé furcsának tartotta Lili az érzést, de a meleg víz és a sok játék kárpótolta őt ezért. Terveim szerint figyelem eltereléssel leáztatjuk a ragtapaszokat az ujjakról, és a karról, aztán titokban meglesem, hogy mi történt a bibikkel. Ez a tervem remekül sikerült. Persze volt is rá időm rendesen, mert több mint egy órát lubickoltunk a vízben. Miután a tapaszok eltűntek - kis rásegítéssel, ami után mindig ezt mondtam a lányomnak: „hoppá, bocsi :D”, és fülig érő szájjal tereltem vissza a figyelmét a játékra, hogy újra akcióba léphessek… - végre megnézhettem az ujjacskákat. Egy fekete körmöcske, és egy kicsi bibi volt látható. A fekete köröm csak a körömágyban volt még Lilihez nőve, a többi részén levált. Szerencsés vagyok, hogy apa fürdött Lilivel, amikor véglegesen leesett, mert nagyon morbid látványt nyújthatott az elmesélése szerint.
Azóta Lili körme szépen vissza nőt, a bibi gyorsan begyógyult. De azt még megemlítem, hogy a gipsz levétele után Lilit tudatosan kellett visszaszoktatni arra, hogy a visszakapott ujjacskáit használja, mert eleinte nem volt erre hajlandó. Ez kb. egy-két hetes szoktatás volt.
Az emlékek azóta is megvannak Liliben, amiről alkalmanként jelet is ad. Elmeséli a szekrényes, bibis történetét a maga módján, vagy felriad az álmából.
Utolsó kommentek