Lili Virág 2005. szeptember 28-án 12:30-kor látta meg a napvilágot. Anyán kívül apa és Marian néni (anya doktornénije) segítették őt világra.

Lili születéstörténetét anya már az első héten megörökítette az utókor számára, hogy a felejtős hormonok ne szinezzék rózsaszinebbre a valóságnál.

Bemásolom ide is:

"2005.09.27-én éjjel a szokásos pisilő körutamon tapasztaltam, hogy valami vízszerű izé is csurdogál belőlem, amit nem tudok visszatartani... de a mennyisége nagyon kevésnek tűnt a magzatvízfolyáshoz képest... ezt szakaszonként csurgattam egészen hajnalig. Reggel felhívtam a dokinénimet, hogy mit tegyünk, mi lehet ez, mire ő beküldött a kórházba. Oda már bőrönddel mentünk.

Ezalatt a csurdogálásom megszűnt, így mire délre beértem a korházba már nem mutatta ki a teszt, hogy magzatvíz volt-e vagy más. Mindenesetre felvettek a kórházba, s a dokinénim délután 5re ígérte magát, mondván úgyis ügyeletes... :P

Meg is érkezett időre, meg is vizsgált: ujjnyi voltam, kisebb görcsszerükkel. Kaptam oxitocint az orromba (vattapamacs formájában), s ez késő estig maradt is. Este egy újabb vizsgálat, bő egy ujjnyi, mehetek aludni, nem szülünk... Azért bizti ami bizti a borotválás - beöntés procedúrán át kellett essek, mielőtt aludni tértem volna.

Este egy kicsit sanyargattam a cicimet (segíti a szülés beindulását, mert méhösszehúzódásokat eredményez), hamár elindult a dolog, ne húzzuk nagyon el. Azután elaludtam. Alvás közben az egyre erősödő fájások (mert ezek már hasonlítottak a fájásra) ellen a tanult technikával védekeztem. Lassan belélegezni, méglassabban ki... és így pihentem hajnali kettőig. Ekkor már nem volt kedvem aludni, s elkezdtem mérni a fájás időimet: 3perces. Jajj, mit is csináljak most, mivel kórházban vagyok, nem tudom, mikor kell szólni a dokinénimnek... Így sétálgattam a folyosón, s ekkor találkoztam a szülésznővel, aki aznap éjjel dolgozott. Mondtam neki, h 3 perceseim vannak, ő meg, h akkor még aludjak nyugodtan. (Megnézett azért, még mindig csak 1 ujjnyi bőven) Aztán mentem aludni.

Reggel 7kor dokinéni megint megvizsgált, nincs sok változás, csak a 3 percesek. Mondta, h kapok oxitocint 8kor.

Hívott is a következő szülésznő a szülőszobára, mondta, hozzak magammal, amit kell. Én nem vettem az adást, így csak egy rejtvénnyel és egy könyvvel felszerelkezve indultam el. Apa már úton volt befelé... Megbeszéltük, h meló előtt rámnéz majd. Aztán kezdett gyanús lenni a dolog, miért is megyek a szülőágyra??? Meg is kérdeztem a szülésznőt, innen már csak kettőben megyek ki??? Mire ő: igen.

ÁÁÁÁÁ, akkor nem jó csomagot hoztam, apa papucsa, meg a szülőszobás csomagom bent maradt a korteremben, visszamentem érte, s vártam egy nagy infúzióval apát a szülőszobára. Meg is érkezett, szépen beöltözve zöldbe :))) . Akkorát nevettem rajta! Nagyon tetszett ebben a szerelésben. És egyszercsak elkezdett hatni az oxitocin, mondanom sem kell nem volt kedvem rejtvényt fejteni és könyvet olvasgatni, inkább a tanult légzésekre koncentráltam, s apával beszéltem meg a fájás csillapító masszázs részleteit. Jól tettem, később nem volt erőm, sem időm erre, így a kapott infókból élve gyömöszölt fájások alkalmával. Nagyon jótékony hatása volt! Nem tudom mi lett volna velem nélküle. Lelki és fizikai támaszom is volt egyben.

Itt jegyezném meg zárójelben, hogy a Tiszti kórház nagy előnye, hogy kicsi, és nem szülnek együtt a kismamákok általában. Ez tetszett benne a legjobban.

Naná, hogy 28-án reggel 8kor rajtam kívül még egy mamát indítottak, és menet közben csatlakozott még egy kismama a szülőszobába hozzánk. 3 ágyas szülőszoba ezennel teli is lett. És, ha ez még kevés lenne, hát megsúgom, h párperces eltéréssel jöttek ki a kismanók is, s csak egy szülésznőnk volt.

De ne szaladjak ennyire előre. A fájások mind sűrűbben jöttek, s egyre erősebben. kb. dél lehetett, mikor úgy éreztem, ezt már nem bírom tovább. Kértem a páromat könyörögve, hogy hívjon segítséget, mert meg fogok halni különben. Dokinénim elszaladt valahova, miután megvizsgált, hogy még egy ideig nem szülünk. Szülésznő segédkezett a másik ágynál, ahol már szinte kint volt a csemete... Így apa hiába próbált segítséget hívni, nem tudott. Szülésznő félvállról odavetette, hogy lassabban vegyem a levegőt, én próbáltam, s mondtam, hogy fájdalomcsillapítót, vagy császárt akarok. De senki nem foglalkozott velem, csak ennyit hallottam sehol nem tartunk még. Erre kezdtem pánikolni, hogy mi vár még rám, ha ez a semmiért volt eddig. A mellettem lévő ágyakon kánonban a sikítás, s ekkor elszakadt bennem valami: Már nem volt gátlásom, ordítottam, hogy nyomnom kell, s ha senkit nem érdekel, hát az sem baj, de nem tudok ellene tenni, s nyomni is fogok.

Úgy éreztem, ha megszakadok a nagy nyomásban, akkor legalább közel van a műtő, csak nem hagynak ott meghalni igazából...

Olyan érzésem volt, mintha egy 10 kilós dinnyét egyben szerettem volna kikakilni a szülőágyra.

Miután nagyon hangosan kezdtem ordítani segítségért, a szomszéd ágy orvosa átszaladt hozzám, megvizsgált, s ekkor felpörögtek az események: azonnal hívják a dokinkat, szülünk! Minden szülésznőt a korház területéről összecsődítettek (szülésznők az ápolók is a szülészet-nőgyógyászati osztályokon), nagy nehezen megtalálták a dokinénim telefonszámát is, már apa 3szor is felajánlotta, hogy telefonál neki, de nem engedték, pedig ők nem találták eleinte a számát. Én itt már nem voltam magamnál. Ezekre, a dolgokra csak pillanatképekben emlékszem, és apa elmesélése alapján tettem össze.

S megérkezett a dokinénim, hátamra feküdhettem, s mondtam neki, hogy nagyon kell kakilni, nem tudom visszatartani, ha jön.

Mondta, hogy ne aggódjak, nyomjak nyugodtan, hiszen ez maga a kicsi babám, nem más. Miután megnyugtatott, hogy ez lenne a tolófájás, és igazából csak a baba bújik kifelé, megnyugodtam: nemsokára készen vagyunk. Már nem akartam feltétlenül meghalni.

Annyira megviselte a testemet a rosszul kezelt tolófájásos szakasz (lassú légzés technikával, bizonytalansággal, egyedül a párommal és a fájdalommal), hogy csak nehezen tudtam összekapni magam a tolófájásokra, s szabályosan nyomni haspréssel. Valahogy mindig a pofimat sikerült felfújni, nem ment le a hasamba, pedig haslégzésem van...

De egyszercsak összeszedtem magam, és igazi hasprésekkel a harmadikra ki is sikerült tolni a kislányomat. Párom fogta az egyik lábam, szülésznő a másikat, és a térdeimet, és nyomtam... Dokinénim meg a lányt kapta el a végén. A gátmetszésből semmit nem éreztem, nem is tudtam, hogy az is van :))) . (A 3. tolófájást attól számolom, hogy végre megint ott tudtam lenni testileg lelkileg). Apa biztatott, látom a haját!, Dokinéni hogy szép hajas baba lesz, én meg csak nagylevegő hasprés gyors kibe légzés, újra hasprés, és így tovább. Aztán éreztem, ahogy a kis csúszós test kisiklik rajtam... nagy görögdinnye, ez lehetett a fejecskéje, majd kisebb hurkácskák, kezecskék lábacskák a hátával... és cupp, kint is volt a kislányom. Nem kellett sokat várni, mindenki lelkesen sürgött forgott örült, biztatott, lelkesedett, csak én voltam ott a semmi peremén. Nem tudtam, mi van velem, csak azt, hogy félek, sok volt nekem minden. Az egész testem remegett. Olyan mértékben, hogy már én is kezdtem megijedni magamtól. Rám tették a kislányomat, de én még nem érkeztem vissza a semmiből. Csak a két kezem üdvözölte Őt. Egyik kezemmel a takaró alatt a kis popiját simogattam szeretet teljesen, másikkal a kis hátát a takaró felett. Nem tudtam ránézni, csak egy pillanatra, nem tudtam őt szavakkal köszönteni, mint ahogy azt elképzeltem oly sokszor, de tudtam a simogató kezeimmel, olyan szeretettel üdvözölni őt az életben, amivel csak egy édesanya tudja a picibabáját szeretni. Ott feküdt rajtam, semmi más nem volt csak a mellkasom és a tenyereim a pici lányom érintésében. És csak mi ketten tudjuk, hogy milyen szoros kapcsolat alakult ki ott köztünk.

Ez után Lilit megfürdették, megmérték, stb., és jól becsomagolva visszahozták, ez alatt én megszültem a méhlepényt is, ami elég nehezen ment, főleg, h tiltakozott a testem mindennemű érintés ellen. Ha valaki hozzám ért, én remegtem, féltem, és szenvedtem nagyon... Aztán jött a varrás, ekkor ért vissza a kislányom becsomagolva nagyon, de nem tudtam vele beszélgetni, babusgatni, mert éppen varrtak engem, és ez zavart nagyon. Közben Lilit elvitték, de nem mondták, hogy hova... Mikor kész volt a varrás, kértem vissza a lányomat, de mondták, hogy már kivitték, nem lehet visszahozni. Ekkor nagyon elkeseredtem. Mindkét szomszédomban babázhattak, csak az én lányomat vitték el tőlünk. Sírtam. Apával szerettem volna végre babázni... Kérdeztem sokszor, hogy hol a lányom, és egyszercsak visszahozták. Kicsit kihűlt, vitték napozni, majd visszahozták nekünk. Annyira örültem neki! Itt már igazán tudtam őt szavakkal köszönteni. Ott volt a családom! Apája és a pici kislánya!

Életem legszebb pillanatai.

Soha nem felejtem el!

Anya" 

Most, hogy visszaolvastam a szülés-születés történetünket, ismét elöntött az érzelgősség. Most kicsit felszárítom a könnyeimet, és majd ha lesz időm folytatom a történetünket Lilivel.

Addig is itt egy első kép a kislányomról: